Egy fecske nem csinál nyarat!

Van az a helyzet amikor a munkád a szerelmed és te mindent megteszel azért, hogy ezt a lehető legjobban csináld, hogy mindenkinek akivel érintkezel a lehető legtöbb jót add, legyen az munkatárs vagy ügyfél, esetleg a főnököd. De valahogy mégis mindig a negatív véleményt hallod vissza, a te véleményedre senki sem kíváncsi, ráadásul azt sem tudod igazán mit hibáztál, s így főleg nem tudod, hogy hogyan legyél jobb s szépen lassan félre csúszik minden...

S folyton ott motoszkál, hogy miért épp veled teszik ezt meg, miért épp azzal aki mindenkinek csak jót akart, aki mindig mindenkinek akinek kellett és tudott segített, a munkakörén túl is. Aki a munkáját mindig igyekezett 150%-osan végezni, aki ezért napi szintem tanult pluszban, hogy még jobban végezhesse a munkáját. Mindent megtett azért, hogy szeressék, tiszteljék, esetleg bizonyos helyzetekben ember számba vegyék. De semmi válasz...

Egyszer mégis csak arra jutsz, hogy lehet, hogy mégsem voltál annyira jó, kedves, hatékony, szimpatikus mint szeretted volna, lehet, hogy igazuk van? Lehet, hogy az a sok őszintén kedves és hálás ügyfél és munkatárs akivel nap mint nap dolgoztál mégis csak a kisebbséghez tartozik? Lehet, hogy mégsem voltál abban jó amit annyira szerettél és szívvel lélekkel csináltál? Hogy nem látszott, hogy nem azért vállaltál annyi munkát mert a pénz s más egyéb juttatás motivált, hanem mert őszintén szerettél volna segíteni a vásárlóknak, szebbé tenni a napjukat, a legjobb szolgáltatást nyújtani? Lehet, hogy ez mind nem volt elég, sőt...?

Talán a legrosszabb dolog, hogy tudod, hogy igazságtalanok voltak veled, mert pozitív visszajelzést elenyésző számban kaptál, főleg nem attól kaptál aki igazán kompetens lenne. Bár hibáztál, és úgy tűnik van lehetőséged bizonyítani a kevés kapott információ ellenére is, valójában a kocka el van vetve, nem kapsz igazán esélyt.

Ha eddig nem látták, hogy milyen ember vagy akkor ezután sem fogják értékelni, és nem fognak segíteni abban hogy jobb legyél, fejlődj, kiteljesedj a munkádban. Még azt sem fogják észre venni, hogy te csak jót csináltál nekik, az ö érdekeikért dolgoztál.

De vannak azok az indokok amik ennél is fontosabbak, de ezzel nem kell foglalkozni, ezek nem építő, hanem romboló jellegűek, inkább az irigység, a féltékenység áll a háttérben. S innen egy kiút van: azt a romlott, rosszindulatú, szűk látókörű, képmutató társaságot akivel s akiért eddig nap mint nap dolgoztál elfelejtheted, mert ez egyelőre nem fog változni, nem lesz élhetőbb ez a közeg se neked se másnak, mert egy fecske nem csinál nyarat!

lopás?!

A lopás elvileg tilos dolog, azt mindenkibe belesulykolják már kiskorában, főleg ha keresztény családban nevelkedik. Na de mi van ha ez családon belül törtnéik? Ha csak úgy elveszünk valamit szó nélkül? Ez lopás, nem más, semmi sem enyhíti. De a legszebb, ha még fel is háborodnak ha szólunk róla... Elvileg a család nem erről kellene szóljon.

...házasság?!

Nemrég esküvőn voltam. Újra felszínre tört a kérdés: Hogyan tudja összekötni az életét két ember? Ez olyan végleges, olyan korlátozott....

Azt gondolom ez nem csak egy döntés, hanem egy elfogadás is. Tudomásul veszik, hogy az élet egyszer véget ér, nem is oly sokára. Épp annyi idő múlva amennyit még együtt tudnak tölteni (jó esetben). De ha elfogadjuk a korlátokat olyan zárt lesz minden, olyan kiszámítható. Nem is a valóság elfogadásával van bajom, hanem mintha ez útjába állna a "még bármi megtörténhet" gondolatocskának.

Az ember többnyire társas lény, és azt is el kell fogadni, hogy közeli kapcsolatokra is szükségünk van. Van akinek arra van szüksége, hogy minden nap valaki mellett ébredjen, van akinek ez nyűg, sokkal lazább kapcsolattól boldog. De miért kellene a rövidke életünket egy emberre korlátozni?Mennyire tud boldog lenne az az ember aki 40 évig egy másik mellett él? S legfőképpen miért nézünk furán arra aki másként él? Főleg ha életre szóló kapcsolat nélkül többet hozhat ki magából s boldogabb lesz? Ha egy kapcsolatból akkor is kilép ha a társadalom megbélyegzi?

Társkereső: de hogyan is működik?

Van, az a helyzet amikor már vagy nem találunk szimpatikusnak senkit a környezetünkben és ezért beregisztrálunk egy társkeresőre. Vagy csak lusták vagyunk társadalmi életet élni, esetleg annyit dolgozunk, hogy időnk nincs személyesen ismerkedni. A társkereső igen vonzó dolog lehet, ha kellően nyitottak vagyunk rá, s legfőképp, ha nagy lakosságszámú településen élünk.

Regisztráció során akár saját magunk számára is, de mindenképpen le kell tisztáznunk bizonyos kérdéseket: milyen vagyok, kit keresek, mit mondjak magamról stb. De ez nem is olyan könnyű... Amilyen vagyok az szimpatikus lehet? Felmerül a kérdés, hogy hogyan fogalmazzunk... Ez is fontos, mert megannyi tag közül, legfőképp ezzel érhetjük el, hogy felfigyeljenek ránk.

Oké, kész van az adatlap, de hogyan tovább? Várjunk, hogy írjanak nekünk, vagy kezdeményezzünk mi? Ez rendben van, vagy túlságosan tolakodó, esetlen nem elég nőies...? Ez relatív, egyéntől függ, hogy tetszik-e neki vagy nem. Ha mégis úgy döntünk, hogy írunk akkor jön egy újabb megtorpanás: "... de mit írjunk?"

Telik az idő, de csak olyan férfiak írnak akik nem túl szimpatikusak, közben olyan leveleket küldenek amit bárkinek küldhetett volna. Talán túl sokat reméltünk, vagy csak velünk van a baj?- jön az újabb dilemma...  Elég sok időnek kell eltelnie amíg tényleg olyan személyekkel kerülünk kapcsolatba akikkel valóban szerettünk volna.

Megeshet, hogy inkább egy húspiaci szereplőnek érezzük magunkat, inkább az adatainkkal találkozhatnak a potenciális társak mint a személyiségünkkel. Megnézik, hogy megfelel-e a magasságunk, a lakhelyünk, a végzettségünk, jövedelmünk stb. Pedig a valóságban sem mindig olyan társat találunk aki az általunk ideálisnak titulálható kategóriába sorolható.

Csak mert írt nekünk valaki, nem szabad egyből arra következtetni, hogy ebből biztosan több lesz, sőt arra sem, hogy csak velünk levelezik. Figyelni kell arra is, hogy a levelezés ne tartson túl hosszú ideig, mert különben elvész a személyes ismerkedés varázsa.

Biztosan lesznek rossz tapasztalataink és az ismerkedés sem lesz könnyebb mint élőben, inkább csak más. Van akinek végül ez megfelel, de biztosan olyan is lesz aki többé soha nem próbálja ki.

Természet?!

Eltávolodunk tőle, de mégis szeretjük;

Hiányzik a nyugalma, de mégis a pörgést választjuk;

Bárhova megyünk megcsodáljuk, de ha elérhető nem vigyázunk rá.

néhány kedvenc versem...

Szabadíts meg a gonosztól! -részlet-

"Én nem tudom, mért élek a világon!
Egyedül vagyok. Megvan mindenem,
Okos vagyok, egészséges vagyok,
Nem izgat semmi és nem érdekel
Semmi, de semmi, minden oly unalmas!
Reggel fölkelni, lefeküdni este,
Napjában négyszer enni, hírlapot
Olvasni, délelőtt a hivatalt
Lemorzsolni, egy ostoba libának
Rúzsát csókolni, és négyszer hetenkint
Borotválkozni: Hát ennyi az élet?


Hívők és hitetlenek -részlet-

És szeretem a hitetleneket:
Amint szegény kisiklott életüknek
Arcuk verejtékével gyötrelődnek
Kőmíveskedni filozófiát,
És erőlködnek úgy tagadni,
Hogy nem-hitükben hinni tudjanak,
És tagadásukkal imádják az Istent.

Bölcsek -részlet-

És szeretem az egyszerű embereket,
Akik nem tudnak az eszmék poharáról,...
Vasárnap énekes misére mennek
És délután harmonikáznak a kis padon a ház előtt.
Süveget gyűrnek a fergeteg elé,
És mosolyognak a májusi esőnek,
Harisnyaszárba gyűjtik a garast,
Szebben halnak meg Sokratesnél,
És emberbimbót úgy teremnek,
Akár a kiskert orgonát.


A versek teljességében megtalálhatóak a köv. címen:

http://folyoirat.schlerattila.hu/2013/10/tehetetlenek-gonoszok-bolcsek-hivok.html?spref=fb

dolgaink értékelése

Az embert amije van addig teszi boldoggá amíg megkapja, s míg fel nem bukkan egy következő dolog ami után vágyakozhat, mert amint feltűnik arra koncentrál, és ez már fontosabb lesz annál, hogy örüljön annak amit megkapott, de attól még örül, viszont az öröm pillanatnyi érzés, s attól, hogy épp nem érezzük tudatosan még megvan. Nem lehet, hogy mindig ugyanolyan erőteljesen érezzünk valamit, mert az ember a változásokat észleli, a nagy örömöt egyre kisebbnek érezzük mert megszokjuk, viszont ettől a mértéke nem változik, de amint felerősödik újra van változás és ismét érezzük.

Ha mindig csak annak örülnénk ami megvan akkor nem csurgatnánk a nyálunkat más javaiért, hogy bárcsak nekem is ilyen lenne, hanem örülnénk és értékelnénk azt amink már megvan, mert mások ugyanúgy irigyelik ami a mienk, azt amit mi már tudatosan nem értékelünk.

Az ember folyton többre vágyik, ez hajtja, és ez így jól is van. Ha nem lenne ez a vágyunk akkor nem tartanánk itt, s nem lenne mitől sikerélményünk legyen újra és újra. Ne akarjuk megerőszakolni a pillanatot mert elvész az értéke, örüljünk és fogadjuk el úgy a dolgokat amilyenek természetüknél fogva.