Az embert amije van addig teszi boldoggá amíg megkapja, s míg fel nem bukkan egy következő dolog ami után vágyakozhat, mert amint feltűnik arra koncentrál, és ez már fontosabb lesz annál, hogy örüljön annak amit megkapott, de attól még örül, viszont az öröm pillanatnyi érzés, s attól, hogy épp nem érezzük tudatosan még megvan. Nem lehet, hogy mindig ugyanolyan erőteljesen érezzünk valamit, mert az ember a változásokat észleli, a nagy örömöt egyre kisebbnek érezzük mert megszokjuk, viszont ettől a mértéke nem változik, de amint felerősödik újra van változás és ismét érezzük.
Ha mindig csak annak örülnénk ami megvan akkor nem csurgatnánk a nyálunkat más javaiért, hogy bárcsak nekem is ilyen lenne, hanem örülnénk és értékelnénk azt amink már megvan, mert mások ugyanúgy irigyelik ami a mienk, azt amit mi már tudatosan nem értékelünk.
Az ember folyton többre vágyik, ez hajtja, és ez így jól is van. Ha nem lenne ez a vágyunk akkor nem tartanánk itt, s nem lenne mitől sikerélményünk legyen újra és újra. Ne akarjuk megerőszakolni a pillanatot mert elvész az értéke, örüljünk és fogadjuk el úgy a dolgokat amilyenek természetüknél fogva.
